A pékség kézműves, a curry vegán, a csokoládé bio, a kávé specialty, az eladó hipszter, a zene pedig már karácsonyi. Egy régi gyárépületből kialakított modern piac, a polcokon minden, mi szem-szájnak ingere, ez enteriőr a legutóbbi dizájn szerinti indusztriál. Denver egyik korábban elhagyatott városrészén járunk, a piac környékén gombamód nőttek ki a sörfőzdék, újrahasznosított anyagból készült egyedi ruhákat áruló butikok, ötdolláros latteartot kínáló coffeshop-ok, zöldturmix-bárok, a falakon mindenütt streetart. Elég volt csak az utca túloldalára átbattyogni, hogy az ember szembetalálja magát az ammóniaszagú valósággal, ahol a hajléktalanok tucatjai feküdtek a földön apró kis motyóikkal körbebástyázva.
Fotó: saját, egy sarokra a történet helyszínétől, Denver RiNo negyedében készült, Coloradoban."It's almost too hard to not look away." "Majdnem túl nehéz nem máshova nézni."
Porcukros mandulaforgácsot
csipegettem a komposztálható pohárból, mikor a piacról kilépve hozzám szólt egy karcos, fekete hang. Fél lábával meglökte magát és közelebb gurult a tolószékkel. A szemkontaktus megtörtént, az elfordítom a fejem és sietősen továbbállok lehetősége elillant. Véreres, hatalmas szemei voltak, a fehérje drámaivá tette a tekintetét. Zavaromban megkérdeztem, kér-e a mandulából, hanyagul intett, hogy dehogy. Monológba kezdett, az afroamerikai akcentussal még ma is nehézségeim vannak, pár szót sikerült kivenni a mondókájából. A beszéde zavaros is volt, mintha nem igazán gyakorolta volna ezt a mesterséget egy ideje. Mi a csudát csinálunk itt? És legfőképpen, mit akar tőlünk ez az ember? Pénzt semmiképp, a fejét ingatta, mikor nyúltam volna a tárcáért.
A zene gyógyít
„Van mobilod?” - Csillant fel a szeme. Megtorpantam. Peti kíváncsibbnak mutatkozott, igennel felelt. „Ismered John Lee Hooker-t?” – Jütt az újabb kérdés. Valahol itt tört meg a jég és pislákolt fel az együttérzés.
Itt van egy ember, fél lábbal, tolószékben, valószínű jó ideje nem mosakodott és az egyetlen dolog, amit szeretne egy blues szám meghallgatása. Az első akkordnál elmesélte, milyen volt, mikor élőben hallgatta ezt a koncerten, a másodiktól hibátlan pontossággal mondta előre a dal szövegét, a harmadiknál könnyek szöktek a szemébe.
"Blues a healer, all over the world Blues a healer, healer, all over the world, all over the world It healed me, it can heal you The blues can heal you, early one morning" - The Healer, John Lee Hooker
Értetlenkedő arcok jöttek ki a piacról, tisztes távolsággal kerülve ki a díszes társaságot: a sírva John Lee Hooker óbégató fekete hajléktalant, a mellette mobiltelefonról zenét hallgató fiatalembert és az időközben táncra perdült mandulás nőt.
Mit felejtettem el?
„Vajon milyen lehetett az élete, mikor a koncertre járt? Akkor is fél lába volt-e? Volt hol laknia?” - Ezek a kérdések záporoztak az elmémbe, mikor elkezdtem félretenni a félelem és szégyen keverékét, ami elsőre áthatott a helyzetben. Belegondoltam-e, hogy hozzám hasonlóan ő is csak egy másik emberi lény, hétköznapi szükségletekkel és vágyakkal? Bármikor, ha kedvem szottyan, megnyitom a Spotify-t és a zenevilág végtelen tárházából válogathatok. Ha rám jön a szükség, bekéredzkedhetek egy étterembe használni a mellékhelyiséget. Ha fázom, fel tudom húzni a sliccemet saját magam is, mert épek az ujjaim és képes vagyok velük fogni.
Amit nem gyakorlunk, azt könnyen, szinte észrevétlenül elfelejthetjük. Ha nem érintkezünk másokkal, elfelejthetünk beszélni. Ha mindig csak beszélünk, elfelejthetünk meghallgatni. Ha nem tudunk figyelmesen hallgatni, elfelejthetünk együttérezni.
Akár csendben, szavak nélkül, a változtatás bárminemű szándéka nélkül, csupán elfordulás nélkül együtt lenni. Osztozni a másik érzéseiben, gondolataiban, adott esetben fájdalmában. Átérezni, hogy ha más nem is, egyetlen dolog biztosan közös és összeköt vele: mindketten emberek vagyunk.
A tolószék egy-egy végét fogva közösen eltoltuk egy pár sarokra, másodpercenként hessegettem a gondolatot, miféle fertőzést fogok elkapni. Csak nem volt elég, tovább akart menni, nem értettük hová, későre járt, a sötétedés vészjósló hangulatot borított a környékre.
Elköszöntünk.
Hálaadás
Úgy esett, másnap éppen Hálaadás előtti nap volt, az üzletek nagyrésze zárva, a piac utcájának végében találtunk egy reggelizőt. Egész éjjel hevesen dobogott a szívem, este már a hotel felé vettem észre, hogy a közelben ott volt egy szeretetszolgálat épülete, talán azt akarhatta, hogy odáig segítsük el. Hol ér véget a segítség vagy inkább hol kezdődik el igazán? Ott álltam a kézműves pékség kínálata előtt, roskadozott a finomabbnál finomabb péksüteményektől, én pedig rámutattam az utolsó sonkás darabra. Az eladó széles mosollyal helyezte bele a logóval ellátott papírzacskóba, Peti értetlen szemmel figyelte a választásomat (nem eszem húst), én pedig remegve markoltam meg a zacskó száját. „Visszamegyek.” – Jelentettem ki határozottan. „Láttam egy üres kerekesszéket az utca végében.” - Sietős léptekkel haladtam, gyorsabban, mintsem a félelemnek ideje lett volna felerősödni és visszarángatni a megszokott logika diktálta útvonalra. A kerekesszék mellett ott feküdt a fűben, reggelifélét rágcsálva, aminek a maradékát köpdöste ki éppen. Már egy éjszaka is elég volt, hogy elfeledjem azt a bűzt, amit a ruhája árasztott. Aznap már felismertem, nem a szag a borzalmas, hanem a kiszolgáltatottság-érzés, amit ez ébreszt bennem. Mind a hat foga kilátszott a széles mosolyából, mikor meglátott.
Azzá válni
„Ideje felkelni, hoztam reggelit, nem feküdhet ott egész nap!” – Kiáltottam még mindig a magas lóról, tehetetlenséggel a hangomban. Felült, saját szememben láttam tükröződni a vöröslő ereket az övéből. „Hogy is hívnak?” – Kezdte. (Előző nap is megkérdezte, még betűzni is igyekezett. Én csak később, már a Sziklás-hegységben döbbentem rá, eszembe sem jutott megtudni az övét…). Különösen tisztán érkeztek a szavai. „Tegnap ti voltatok az egyetlenek, akik megálltak. Jó emberek vagytok. Tudod, sok mindent képesek vagyunk megváltoztatni, vonatokat, repülőket építünk, városokat húzunk fel. De van valami, ami nem a mi hatáskörünk. Ez pedig a természet rendje, az élet.” - Itt már guggoltam mellette.
Mikor meglátjuk az embert a másikban, magunk is emberré válunk. Ez az együttérzés. Mikor meglátjuk a másikban önmagunkat, Eggyé válunk. Ez a kegyelem.
„Ez az én életem, az pedig a tiéd. Vállalom a következményeit annak, amit én tettem, neked is ezt kéne tenned. Nem menthetünk meg mindenkit.” – Ezúttal nekem lett könnyes a szemem. „Most már menj és éld az életed, hagyj ennem. És remélem van benne hús!” – Sandított a zacskóra, amit továbbra is a kezemben szorongattam. Teli vigyorral bólogattam.
„I love you, girl!” – Kiáltott búcsúzóul.
„I love you, too!”- Intettem vissza neki, miközben teljes lényemmel belesétáltam a délelőtti napfénybe.
Comments