Lisszabont a tolerancia városának is nevezik. Rengeteg náció, sokan jönnek az afrikai kontinensről. Mikor odaköltöztem, az első hetekben csodálattal figyeltem magam körül, mennyiféle színe lehet az emberi bőrnek. Amsterdamban hidzsábból mosolygott rám a pénztáros a boltban. Londonban a hatalmas kávéspoharakon kívül minden egyéb különböző az embereken. Johannesburgban csak hivatalos nyelvből 11 féle létezik. Detroitban többfelé akcentust hallok bármelyik sörözőben, mint amennyit két kezemen meg tudok számolni.
És akkor megérkeztem Torontóba, ahol ahány ember, annyi nyelv, a legkülönbözőbb kombinációjú párok sétáltak együtt az utcán, keveredtek nációk, nemek, színek, évjáratok, magasságok, stílusok, megjelenések. A másság annyira természetes, mint a levegő, amit belélegzünk. A kihívást már az okozza, hogyan lehet egy ilyen diverz környezetben megtalálni a kapcsolódást?
Photo: Unsplash
Torontóban a pride ideológiája hozzátartozik az utcaképhez. Meleg párok a világ legtermészetesebb dolgaként kézenfogva sétálnak az utcán, a mosdók koedukáltak, a pelenkázó családi washroom, nincs női vagy férfi mosdóhoz kötve, két apuka magára kötve sétáltatja a gyerekét, a kávézóban neon virágos hajcsat fogja össze a pultossrác haját, nők nyakkendőben vonulnak az utcán, a legnagyobb cégek óriásplakátokon hirdetik, hogy csatlakoztak a pride-hoz, az óvodában az ablakban gyerekrajzok szólnak arról, hogy a másság normális. Az utcán szivárványszínű zebrán tapicskolsz át a másik oldalra.
Miről (nem) szól a pride?
Arról, hogy lehet mocskosb****zni, abnormálisozni, miértnemcsináljákotthona4falközöttözni, paradicsomot dobálni, hangot kiereszteni, meztelen testet mutogatni nyilvánosan, szakállnak szakállal érintkezni csók közben – vagy valami másról? Nézz mögé, akkor jelenik meg ilyen erősen és már-már eltorzítva egy ideológia, kifigurázva önmagát, amikor a mögötte lévő természetes dolog elnyomásra kerül. Jelen esetben a különbözőség természetessége. A pride rólad szól. A saját sérülékenységed felvállalásáról, a saját törékenységed megismeréséről.
Ha másokat közösítesz ki bármi miatt, ami szerinted más, elfogadhatatlan, bántó, az arról szól, rettegsz, hogy egy másik élőlény különbözősége veszélyeztetheti a saját énképedet. Hiszen ha te rendben vagy, nem édesmindegy, hogy más milyen? Az semmilyen hatással nincs a te „normalitásodra”. Mi történne, ha egy eddig kedvelt kollegádról kiderülne, hogy meleg? Elszeparálódnál tőle? Miért? Mi változik ezzel? Mintha holnap felébrednél, belenéznél a tükörbe és kiderülne, hogy barna hajad van, pedig eddig szőkének láttad. Elhatárolódnál saját magodtól? Ha el tudod fogadni a saját árnyoldalaidat, macsó férfiként a gyengeségeidet, visszahúzódó nőként a benned élő vénuszi istennőt, ha engeded, hogy eltemetett fájdalmak felszínre kerüljenek és benned éljenek, mint a részed anélkül, hogy rettegnél tőle, ha elég stabil az, amit magadról gondolsz, nem lesz szükséged arra, hogy ellenségképet kreálj bármilyen csoportból azért, hogy ezzel igazold, te jó vagy, te rendben vagy. Te is OK, más is OK.
Lesz-e baja a gyereknek, ha lát egy meleg párt? Ha te nem borzadnál el a látványon, ő maximum megkérdezné, hogy miért fogják a nénik egymás kezét és válaszolhatnál neki, hogy azért mert szeretik egymást. Mert összetartoznak. Én is fogom a te kezedet, mert mi is összetartozunk. Aztán sétálnátok tovább. Azzal, hogy eltakarod a szemét, szavak nélkül azt mondod neki, hogy itt valami baj van. De nem velük. Hanem veled. Van egy része a világnak, ami elrettent, amitől el szeretnél határolódni. Mert valami kreált idea miatt másnak látod. Akkor itt az ideje, hogy ott változtass, ahol tudsz: a saját látásmódodon. Ahelyett, hogy a különbözőséget keresed, amin rágódhatsz, keresd a kapcsolódást, keresd azt, ami közös.
Az öröm univerzális
Láttál már nap felé forduló napraforgót? Pocsolyában fürdő kacsát? Csaholó kutyát, mikor hazaér a gazdája? Kisgyereket gurgulázva kacagni? Barátokat egy sör mellett könnyesre nevetni magát? Van valami, amiben a világ összes élőlénye képes osztozni és pontosan ugyanúgy jelen van egy út széli fűszálban, egy vízilóban és benned is.
Készen állsz-e arra, hogy elengedd a szenvedéshez való ragaszkodásodat, a dráma iránti vágyadat, ami táplálja az egot, ami elválaszt? Készen állsz-e megtapasztalni az örömöt, ami felszabadít, elmossa a határokat és összeköt? Ami megmutatja, hogy nem vagy jobb, igazabb mint más, de rosszabb sem? Ami megérezteti, hogy pontosan ugyanolyanok vagyunk mindannyian, ugyanannyira vágyjuk a szeretetet, az elfogadást, ugyanúgy érzünk, csalódunk, sírunk, de legfőképpen nevetünk? A pride erről az univerzális örömről szól.
Comments