top of page

Hullámvasúton kontinensek között

Külföldön élve eljön az az idő, amikor elkezdenek hiányozni a gyökereink. Engem a harmadik évben kezdett el foglalkoztatni és mivel pont egy költözés előtt álltunk, úgy döntöttem, egy időre hazaköltözöm és megnézem, mi van e mögött a hiány mögött. Közel három hónapot töltöttem Magyarországon és tudatosan olyan dolgokat tettem, amikkel azt üzentem magamnak, hogy én ezt az életet most itt élem. Membership-et váltottam egy közösségi irodába, minden nap bejártam dolgozni, elkezdtem építeni a saját vállalkozásomat, bekerültem egy üzleti mentorprogramba, jógabérletet vettem és megvoltak a helyek, ahová ebédelni és kávézni járok. Már 1-2 hét után elkezdett kialakulni egy közösség, ahová tartozom, kapcsolatokat építettem ki és a régieket, amik korábban a távolság miatt elhomályosodtak, elkezdtek felélénkülni. Ültem a metrón, beszélgettem a piacon az termelőkkel, hallgattam a körülöttem úszó életet és közben minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem azokat a vonásokat, amikre annyira büszke voltam a külhoni lényemből: a pozitivizmust, a közvetlenséget, a bizalmat, a nyitottságot, az önzetlenül adás képességét, az önmagamba vetett hitet és a derűt, hogy az élet szép és tele van csodával és bőséggel.

Nem emlékszem pontosan, mikor tudatosult bennem, hogy elkezdtem létrehozni a saját kis buborékomat. Egy kényelmes és biztonságos buborékot. Ahol a kávét az Espresso Embassy-ban iszom, a kenyeret a Budaiban vásárolom, a jóganadrágom Amerikából van és még a gondolataimat is a tengerentúlról próbáltam importálni. Nem tudtam és nem is akartam beilleszkedni a magyar valóságba, mert egész egyszerűen nem tartoztam már oda. A magyar alap mellett volt bennem pár százalék portugál, egynegyed amerikai és egy adag nomád világutazó is -- ma pedig már egy rész német, berlini és müncheni adalék is része ennek az identitásnak. Felhígultam. Megváltozott a szerkezetem. A felismerés egyszerre fájdalmas és felszabadító is. Fájdalmas, mert kiveszik az erős odatartozás-érzés. Felszabadító, mert ez a mix elképesztő gazdagságot rejt magában. Többféle nyelvet, gondolkodásmódot és a megélések egészen széles skáláját.


Kép: Molnár Móni, Berlinben


A harmadik hónaphoz közeledve egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt a buborékot bárhol a világon ki tudnám alakítani. És abban is megerősödtem, hogy mennyire fontos számomra, hogy a mindennapi interakcióim és a környezetem támogatóak legyenek. Kedves szavakra leljek a boltban, mosolyokra az utcán és láthassam, hogy a jólét számomra is elérhető és megélhető. Berlint választottam és ez a város - mintegy dafke - mindenre rácáfolt. Borzalmasan nehezen illeszkedtem be, a berliniek híresen mufurcak és a stílusuk hasonlóan szürke, mint télen az ég a város felett. Hiába beszél szinte mindenki angolul, még magammal is nehéz kapcsolódnom, nemhogy másokkal. A mosolyok helyett pedig a város brutális történelme a saját traumáimmal szembesített. Arról nem is beszélve, hogy a buborék új értelmet kapott a pandémia megjelenésével.

Emlékszem, él bennem és látom magamban a fényképekről tükröződni a pozitivizmust, a közvetlenséget, a bizalmat, a nyitottságot, az önzetlenül adás képességét, az önmagamba vetett hitet és a derűt, hogy az élet szép és tele van csodával és bőséggel. "Gondolod, amit egy másik kontinensen szerettél magadban, az itt nincs meg? Hiszen te vagy, csak éppen az a környezet könnyebben kihozta belőled." A héten mondták ezt nekem és azóta ezzel vagyok. Menekülés-e vagy sem, úgy határoztam, visszatérek oda, ahol először tapasztaltam meg magamban ezt a fényt. Emlékeztessen és mutassa meg, hol van út ehhez magamban.

Tizenkét éve indultam útnak Portugáliába, az első otthonom volt Magyarországon kívül. Az óceán hullámai, az ég kékje és a szabadság illata vett körül és ivódott a bőrömbe. Bármit is fedeztem ott fel, az vitt aztán tovább. Itt az ideje, hogy lezárjak egy időszakot és megkezdjem a körforgást egy új szinten. Tizenkét éve kezdtem a nemzetközi mesterdiplomát és idén pedig a saját vállalkozásomat. Tavaly év végén, mikor megkaptam a felmondási papíromat, már akkor éreztem, hogy ez a gyász időszak nem csak a munkahely elengedéséről szól. Ez a gyász a saját fájdalmaim és traumáim lezárásának a gyásza, a nem vagy elég érzésé, azé a gyerekorré, amire annyira vágytam és már sosem jön el. Azé az életé, amit megfelelésből építettem, azoké a döntéseké, amiket félelemből hoztam és azoké a kapcsolatoké, amikben a szeretet hiányt, megvonást és bántalmazást jelentett. Lezárni megyek, elengedni és egyben beleszületni. Kinyitni a szemem végre abba az életembe, ami már itt van és akármennyire is hihetetlen, de már most is élem:


ahol a döntéseimet a szeretet vezérli, ahol lehetek önmagam, akkor is ha félek és felébredni azokba a kapcsolatokba, ahol a lényünkből fakadó szeretet szabadon áramlik egymás felé.


Decemberben töltődtem, napfénnyel és tengerrel, a január az árnyékaimmal és a hideggel való szembenézésről szól, a február az átváltozásé, a beleszületésé. Készen állok.


"Az átalakulás kulcsa bennünk lakozik. Kitárhatjuk elménket az életben bekövetkező sarkalatos változások lehetőségének, de a szívünk mondja meg, mikor van itt az ideje." Elisabeth Davis

Comments


bottom of page