Ahogy ma ültem a kései ebédem felett, csodáltam a színeit és egyszerűségét, egy pillanatra átsuhant rajtam a felismerés: 2,5 hónap alatt megfordult velem a világ. Szeptemberben kezdődött.
Fotó: a TEDx színpadán 2016-ban
Az életben gyakran saját magunkat fogjuk vissza, szorítjuk korlátok közé. Észrevétlenül. Mindaddig, amíg benne vagyunk, fel sem tűnik, eszünkbe sem jut, mennyi mindenre lennénk képesek, ha a tekintetünket az ég felé fordítanánk. Valójában nincs is ott a plafon, csak soha nem néztük meg a saját szemünkkel, nem kopogtattuk meg az ujjainkkal - mert egyszer régen valaki azt mondta, hogy számunkra arra nincs tovább. A status quo is ezt segít bebetonozni, a megszokás, a járt úthoz való ragaszkodás hatalmas úr.
Úgy vártam a szeptembert mint soha előtte, idén ugyanis nem a szabadság végét jelentette, mint annyiszor előtte éveken át - hanem furamód annak a kezdetét. Csak éppen ez a szabadság kívülről nem volt látható, nem kötődött munkahelyhez, kapcsolatokhoz, iskolához - belül történt. Egy csodálatos jóga tanár érkezett Budapestre, hogy egy teljes hónapig minden hajnalban tanítson arra, mit jelent a feltétel nélküli bizalom. Mások és saját magam felé. Már 1 hét után azt éreztem, bármire képes vagyok. Sokkal többre, mint valaha gondoltam volna. Ami a matracon korábban mission impossible volt, valósággá vált, ami az életben elérhetetlen vágy volt, lehetőséggé változott. Egy ilyen gyakorlás után leültem és megírtam a TEDx pályázatomat. Eszembe sem jutott, hogy nem sikerülhet. Azt hittem, már akkor nyertem, a hitet, hogy ez bennem van és képes vagyok rá. Majdnem.
Az előadás első próbája pizsamában esett meg, egy kaotikus szöveggel, félig bőgve, kínosan nevetve és szabadkozva, hogy nekem ez nem megy. Mi a fenét keresek itt. Hogy lehettem ilyen őrült, hogy ezt bevállalom. Mit képzeltem akkor?!
Hiszen egész életemben féltem. Hogy nem fogadnak el. Hogy elrontom. Hogy ciki vagyok. És fura. Hogy nem vagyok elég jó.
Akkor épp nem voltam otthon, Ausztriában "pihentem". Aha. Nem. Féltem. Nem volt hely, szoba, tér egy matracnak, csak a ház aljában, a bejárat mellett a folyosón. Másnap reggel lementem, legurítottam a matracomat és minden mindegy alapon elkezdtem először csak fejben: ékam-belégzés. Többször sírtam aznap, mint ahány ászana van a sorozatban. Minden pontnál azt éreztem, mint az előadásnál: nekem ez nem megy.
Ezeken a pontokon szoktam visszabújni a megszokásba és meggyőzni magamat, hogy jó ez az élet úgy ahogy van. #jóvanazúgy Abbahagyni a sorozatot. Lenyelni a mondatot. Leszegni a fejem. Ez vagyok én. Így működöm.
Eszembe jutott, amit előző este a pizsamás lánynak mondott a kedvenc tükre: ez nem te vagy. Nem vagy képes? Mit képzelsz magadról? Nincs szükséged többé ezekre a mantrákra. Már gyerekkorodban sem volt, mikor kaptad őket. Akkor este végigmondtam az előadásomat. Másnap reggel pedig végigcsináltam a sorozatomat. Minden légzést. Nem csaltam. Még návászanában sem.
Azóta számtalanszor próbáltam el különböző emberek előtt és győztem le minden alkalommal a félelmet, hogy nekem ez nem megy. Ha most azt mondanák, 2 nap múlva nem kell kiállni a színpadra, ennyi volt - hát bumm. Hiszen már látom, nincs plafon, minden egyes nap egy új lehetőség, hogy bármit megtehessünk.
A csoda nem bennünk van. Mi vagyunk azok.
Comments